Komiszok

Hosszú. Nagyon hosszú ideje Japánban élekés közel ugyanolyan hosszú ideje vállalkozó vagyok. Egy külön könyvet írhatnák arról, hogy milyen a japáni vállalkozás üröme és öröme, de ezzel a bloggal nem ez a célom, ezért ez a különben sokak számára fontos és érdekes ismeret innen kimarad. Nem szeretek nagy volumenű vállalkozásokba fogni mert azokhoz túl sok fájdalomcsillapítót kellene fogyaszztani. Otthonosabban mozgok a max. 4-5 alkalmazottal műkődtethető vállalkozásokban. Ezek rendszerint kellemes és családias hangulatot tükröznek. Ennektükrében a baráti köröm is családi vállalkozókból tevődnek ki, ami érthető, hiszen nem csak meg tudjuk érteni egymást, de szükség esetén a segítségnyújtás is könnyed. Lévén, hogy a szabadidőmet és gyakorlatilag minden időmet magam osztom be, mindig azzal tudok foglalkozni amire éppen a figyelmem emelem. Felkelni akkor szoktam, amikor végeztem az alvással. Mivel az üzlet úgy önmagában unalmas és fárasztó tud lenni, hogy feldobjam a magam és mások kedvét, minden szombat este színházi előadásokat tartok. A Kiliti Talk Show öt évig ment rendszeresen, amikor már ezt is unni kezdtem és egy ettől egészen más stlusú előadás sorozatba kezdtem. Ez a " Harakiri Talk Show", tíz éven át jó poén volt, de ebbe is belefásultam ezért most már csak havonta egyszer lépek ki a színpadra és csinálok orbitális bolondot valakiből. Az esős időszakokban és a téli hidegekkor többet tartózkodom otthon, ezért évente négy könyvet is megírok. Természetesen kifejezetten csak Japán témakörben, hiszen ehhez értek a legjobban. Persze mind e mellett szeretek trollkodni és a személyes, avagy személyeskedő fordulatoktól sem fordulok el. Szóval simán belemegyek egy kis anyázásba, amikor a kedvem úgy hozza. Nem gyakran, de időnként határoztan jól esik. Ennek elsődleges oka, hogy Japánban nem igazán adatik meg a veszekedés. A japánok ugyanis kerülik a konfliktusokat. A haragot, vagy sértődésr rendszerint azzal mutatják ki, hogy jól faképnél hagynak minden hisztis arckifejezést. Ebből nem lesz húhaanyád. A hiányosságok pótlására ezért a magyar közösségi médiákban való trolkkodás adatik meg. Üsd vágd. Nem apád. Nem anyád. És az esetleges honvágynak nyoma sem marad. Hiszen egy külföldön élő magyarnak mi hiányozhat a legjobban? Mik azok, amik honvágyat képesek gerjeszteni az emberi belsőben? Az étel és az bazdmeg. Egy kiadós anyázásnak pörkölt íze van. Főként mert japánul egyszerűen nem lehet káromkodni. Se elegendő szavuk, se elegendő hangsúlyuk nincs hozzá. Nem tudom hát kifejezni magam, amikor bosszús vagyok, vagy amikor beverem a fejem a szikla peremébe. Tudom, hogy ez nem szép dolog, de a hazai ízek mindig és mindenhol előnyt élveznek. A második nagy problémát, úgy oldottam meg, hogy éttermet nyitottam. A magyar ételek tehát állandóan a menűn voltak, így a hazai ízek problémáját ezzel simán kipipáltam. De az átterem mellet nyitottam kávézót és cukrászdát is. A pocak tehát az elégedettség fokán van. Hogy az apróságoktól se fosszam meg magam, büféket nyitogattam szanaszét az országban, amelyek Balatoni hangulatokat árasztanak, a lángos és palacsinta szünni képtelen illataival. A lányom kedvence a szalagos fánk lett, ezért számára egy-kettő fánkboltot is megnyitottam. Olyan, hogy honvágy tehát semelyik diafilmben sincsen.